A mi otthonunk – A műjégpálya és csarnok története 1963 – 2019

A tervasztaltól a megvalósulásig

1963. augusztus 1-jén szinte példa nélküli építkezés indult be az újpesti futballstadion közvetlen szomszédságában, a régi nagy kézilabda pálya helyén. Megvalósulni látszott a lila-fehér jégkorongozók sok éves álma: a saját műjégpálya, az oroszlánbarlang, amit szurkoló és sportoló egyaránt hazai pályának tekint. Sokan lehetetlennek és hagymázas álomnak tartották a vállalkozást, mások egyenesen megmosolyogták még a gondolatot is. Csak kevesen hittek igazán benne… szerencsére ezúttal az álmodozóknak lett igazuk!

Pedig hosszú éveket kellett várniuk arra, hogy felcsillanjon a remény és a gondolatból, amely szinte a szakosztály megalakulásának pillanatától kezdve ott motoszkált a fejekben, előbújjon a megvalósulás első gyengécske csírája. Hogy miért volt olyan fontos ez a gondolat? Azért, mert az alapítók, Kecskés József, Ádám András, Bán József, Rancz Sándor és a többiek azt akarták, hogy ez a csapat igazán újpesti legyen! Hogy a IV. kerületi gyerekeknek legyen hol megtanulniuk korcsolyázni, majd megismerni és megszeretni a jégkorong sportot.

1959-1960 fordulóján végre megmozdult valami. A IV. kerületi tanács Végrehajtó Bizottsága érdeklődést mutatott a terv iránt, ám miután meghallották az előzetes költségvetési becsléseket, azonnal visszavonulót is fújtak. A mozzanat mégsem volt hiábavaló, hiszen a lila-fehérek számára végre világossá vált a megvalósítás felé vezető út: takarékoskodni kell! Ha kizárólag a pénz jelenti az akadályt – márpedig úgy tűnt, hogy erről van szó -, akkor meg kell kezdeni a spórolást és lehetőleg csökkenteni a költségeket.

Az elhatározást tett követte: bankszámlát nyitottak és ahol csak lehetett összehúzták a nadrágszíjat. A felszereléseket, mezeket, különböző anyagokat egészen a “végkimerülésig” használatban tartották. A felnőtt csapat például hosszú éveken át ugyanabban a két garnitúra mezben játszott. Csökkentették a különböző bérleti díjakra kiadott pénzek összegét. Keresni kezdték azokat az embereket, akik amellett, hogy éltek-haltak a jégkorongért, a műjégpályák építéséhez és felszereléséhez is értettek: így találtak rá Kőváry Csaba gépészmérnökre és Kun Huba építészre, akik társadalmi munkában vállalták a tervezést és a munkálatok vezetését.

A mérnökök és az európai műjégpályák egy részét jól ismerő jégkorongozók összedugták a fejüket és számtalan szakkönyv áttanulmányozásával igyekeztek megtalálni a mindenki számára megfelelő megoldást: azaz a lehető legkisebb költségből a lehető legjobb végeredményt kihozni. Az egy pillanatig sem volt kérdés, hogy a műjégpályát a Megyeri úti sporttelep területén kell felépíteni. Így adta magát a megoldás, hogy az elektromos árammal és vízzel, azaz a két legfontosabb kellékkel már amúgy is rendelkező, régi, használaton kívül került kézilabda-pálya helyén alakítsák ki a jégkorongozók új otthonát.

1963. május 1-jén, miután már több százezer forint pihent a Beruházási Bank által kezelt számlán és a felettes szervek engedélye is rendelkezésre állt, a vállalkozás a gyakorlati megvalósítás stádiumába jutott. A mérnökök másfél hónap alatt megrajzolták a részletes terveket, további négy hét kellett az anyaglista és a pontos költségvetés elkészítéséhez. A végösszeg mindenkit megdöbbentett: az előzetesen becsült 4,5 millió forinthoz képest 1 600 000 állt a sok-sok tételt összesítő számsor legalján.

Augusztus 1-jén a nyári alapozás közepén járó újpesti jégkorongozók végezték el az első kapavágásokat és ásták ki a műjégpálya szívének számító gépház alapjait. Az ünnepi megmozdulás lezárultával a játékosok természetesen visszatértek valódi feladatukhoz, vagyis az ilyenkor megszokott szárazedzésekhez. Ettől kezdve a kubikos munka neheze nagyrészt a Megyeri útra kivezényelt, büntetésüket töltő fegyencekre hárult.

A szakosztály eközben megvásárolta a hűtőcső-hálózat kiépítéséhez szükséges csöveket, az Április 4. Gépgyártól megrendelték a nélkülözhetetlen gépeket, az Épiterv pedig nekiállt az elektromos rendszer tervezésének. A játéktér alapját a már meglévő hengerelt salakfelület adta, amin keskeny betoncsíkokat alakítottak ki, ezekre fektették rá október második felében az Épületgyártól vásárolt selejtes betonpaneleket. Ezzel az eljárással kialakítottak egy 10 cm-es hőszigetelő légréteget, a betonra pedig 5-6 cm vastagságban homokot szórtak. Ebbe a homokrétegbe ágyazták be december elején a 20 km hosszúságú hűtőcső-hálózatot, amely a pálya két hosszanti oldalán elhelyezett elosztóvezetékből kapta a hűtőközeget. Az elosztó és a hűtőhálózat közötti szintkülönbségnek, vagyis a biztonságos légtelenítés lehetőségének köszönhetően a pálya elvben 13-16 °C fokig volt képes játékra alkalmas jeget biztosítani.

Az utolsó simítások a játéktér kialakításán

A Megyeri úti jégpálya kiváló jégminősége a két oldalról minden második csőbe beáramló sólének volt köszönhető, hiszen így az egymástól 9 cm-re húzódó csövekben ellentétes irányban haladhatott az egyenletes minőséget biztosító hűtőközeg. A sólevet három, egyenként 200000 kcal/óra teljesítménnyel dolgozó, ammóniatöltetű óriáskompresszor hűtötte le átlagosan – 8 °C fokra. A hűtőberendezést két evaporatív kondenzátor, egy utánhűtő, három folyadék-leválasztó, három olajleválasztó és néhány egyéb berendezés tette teljessé. A hűtőközeg keringtetéséről három nagy teljesítményű szivattyú gondoskodott. Maga a gépház egy ideiglenes barakképületben kapott elhelyezést.

A 60×30 méter, azaz összesen 1800 m² területű pályát a Millenárison elbontott régi, 120 cm magas fapalánkkal vették körbe, amit a Népstadion igazgatósága bocsátott az Újpesti Dózsa rendelkezésére. A 4000 néző befogadására alkalmas vastribünök szintén a Millenárisról kerültek át a Megyeri útra. Az igazsághoz az is hozzátartozik persze, hogy a megörökölt palánk méretei, illetve a világítás színvonala már akkor sem felelt meg a nemzetközi előírásoknak, de ezek a paraméterek eltörpültek amellett a tény mellett, hogy a lila-fehér hokisok elsőként jutottak valódi hazai jéghez a magyar jégkorongozás történetében!

A gépházat rejtő barakképület és a világítórendszer, háttérben a stadion tömbjével

Végre lehetővé vált a szakosztály számára, hogy sportolói, kicsik és nagyok, megfelelő mennyiségű jégidővel készülhessenek a mérkőzésekre, ami óriási luxusnak számított abban az időben, amikor a Kisstadionban és a Millenárison szinte egymással rivalizáltak a sportkörök az edzéslehetőségért. Nem is beszélve arról, hogy a fennmaradó időben a nagyközönség számára elérhető lett a korcsolyázás élménye, amitől a szakemberek hosszabb távon az utánpótlás bázis számbeli és minőségi javulását remélték. A IV. kerületben mindenki abban bízott, hogy Újpest a műjégpálya révén a magyar jégkorongozás fellegvárává válik és ebben a vágyukban tulajdonképpen nem is kellett csalatkozniuk.

A műjégpálya gépeit először 1964. január 10-én pénteken kapcsolták be, hogy megkezdjék a jég készítését. A csapat tagjai – már aki éppen nem a válogatott kerettel készült – hétfőn már a Megyeri úton edzettek, megkezdve a körülményekhez való akklimatizálódás folyamatát, szokva a valódi hazai pályát, amire az Újpest játékosainak elsőként nyílt lehetőségük a magyar jégkorongozás történetében. A jégpálya akkreditálását, amelynek első igazgatójául a mindenki számára oly kedves Szamosi Ferencet nevezték ki, január 14-én végezték el.

A műjégpálya avatására 1964. január 15-én került sor egy fagyos hideggel beköszöntő téli estén. A játéknap főattrakciója nem is lehetett volna más, mint egy örökrangadó, a soron következő Újpesti Dózsa – Ferencváros bajnoki összecsapás. Habár maga a mérkőzés csak hat órakor kezdődött, a szurkolók már másfél-két órával korábban sűrű sorokban igyekeztek a Megyeri út felé, hogy végül több mint 3000-en szorongjanak vacogva az ideiglenes lelátókon. Végül megtörtént, amire mindenki izgatottan várt: Kecskés József ünnepi beszédét és a csapatkapitányok, Patócs György és Raffa György virágcsokor-cseréjét követően útjára indult a korong…

A nyitómeccset 8-0-ra nyerték a lila-fehérek és ezt követően beindult a jégstadion üzemszerű működése, egymást követték a meccsek, a dolgos hétköznapok. Az első jelentősebb, említésre is méltó esemény 1965. február 7-én esett meg a pálya történetében. Az Újpest éppen az ősi riválist látta vendégül 4000 szurkoló, azaz telt ház előtt, amikor a második szünetben a jégkészítő GAZ-64-es nekicsúszott a palánknak, amit “sikeresen” át is tört. A szükséges javítások elvégzését követően, ha némi csúszással is, de folytatódott a végül 5-4 arányú hazai győzelemmel záruló mérkőzés. A legendás GAZ, vagy ahogy a szurkolók hívták, “a szőnyegrolba” egy házilag átalakított rendőrségi jármű volt, amit a felépítményre szerelt tartállyal és egy kiöregedett perzsa szőnyeggel tettek alkalmassá a jégfrissítésre.

Az átadás utáni első komolyabb munkálatokra 1969 őszén került sor. Ennek során elbontották a Millenárisról átszállított, végképp elöregedett palánkot, amit új, modernebb szerkezettel váltottak fel, sőt a világítás minőségén, erősségén is sokat javítottak. Az egyetlen gondot csupán az jelentette, hogy a BEK mérkőzésre készülő csapat tulajdonképpen október 22-ig, a bolgár bajnok elleni meccs időpontjáig nem tudott hazai jégen készülni. Az 1969-ben a KSI-től Újpestre igazoló Ugrai Iván így emlékezett vissza a pálya kvalitásaira: “A jég minősége, tekintve, hogy a gépház közvetlen a pálya mellől látta el faladatát, messze felülmúlta a Kisstadionét. Ugyanakkor a környék légszennyezettsége miatt Benedek Kálmán – a pálya mindenese – ezt a minőséget csak rövid időre tudta biztosítani. Szinte naponta kellett a korcsolyákat éleztetni…! Természetesen nem volt “equipment manager”…, – Klink János “Pityu” húzta meg biztos kézzel a korikat egy erre a célra átberhelt egyszerű köszörűgépen…”

Benedek Kálmán 1964 és 1980 között látta el a műjégpálya gondnoki és jéggépészi feladatait. Az Újpest egykori síugró és motoros bajnoka a fotón a csehszlovák DESTAROL volánjánál látható.

A jégfrissítés feladatát több mint egy évtizeden át ellátó GAZ felváltására valamikor 1977 körül érkezett meg az első DESTAROL márkájú jégsimító rolba. A Megyeri úton ettől kezdve jócskán lerövidült a szünetek alatti körözés időtartama és csökkent a munkához szükséges pályamunkások létszáma is. Viszont Lantos Gábor véleménye szerint a csehszlovák gyártású célgép még sokáig nem tudott olyan jó minőségű jeget csinálni, mint az örökre nyugállományba helyezett GAZ-64-es, azaz a legendás “szőnyegrolba”.

ErSzob

Kövess Minket a Facebookon is! Újpesti Jégkorong Történelem

Visits: 55